– Tanár úr, én nem indulok a holnapi versenyen – csóválta fejét kollégiumi szobája ágyán ülve telefonjából felnézve Kálmán, a csapat egyik zászlóvivője, amikor az utolsó egyeztetés okán megálltam az ajtóban, és eldaráltam a másnapi tudnivalókat, úgymint: indulás, felszerelés, taktika és egyéb fontos részletek.
– Na, nehogy má’ izé …! – érveltem bízva a közérthetőségben, vagyis azt a kifejezésmódot választva, amitől az adott helyzetben fordulatot reméltem, megfelelve így a hallgatóság szájízének, hiszen még a nyomomban érkező egy-két csapattag mellett a szobatársak is felfigyeltek a csendes konfliktusra.
– Fáradt is vagyok, nem megy a futás, ne énrajtam menjen el a verseny! – magyarázta.
– Én is kihagyom, tanár úr, nem érzem jól magamat! – fokozta az ellenállást Levi, aki a másik, eggyel nagyobb korosztály csapatában volt számon tartva. – Sok az ötezer méter, félek tőle!
– Milyen férfiak vagytok!? Meghátráltok a bevetés előtt? … Figyeljetek! Edzettünk rá … nem?
– De.
– Jobb volt kijárni az erdőbe, mint a kollégiumban ülni, nem?
– Az igaz.
– Na! Akkor most meg visszakoztok? Aztán cserbenhagynátok a többieket? Mi lesz így a csapattal? Megszerveztük nektek az utazást, iskolával is egyeztettünk! Akkor reggel …? Inkább indulás az iskolába? Leszerveztük az utazást, minden… Ti meg leléptek?
– Hát …
– Jó. Akkor holnap ebéd után fél kettőkor indulás! Versenycucc, váltóruha, víz, szendvics. Igazgató jön majd értetek és vele jöttök innen a koliból heten, de a másik három nélkül el ne induljatok! Ők is idejönnek félre, max. harmincötre. Én már ott leszek korábban a „kálvinos” kicsikkel, ahogy beszéltük. A helyszínen találkozunk, várlak titeket.
Ilyen – és sok egyéb, helyszűke miatt itt nem említett – előzmény után a fiúk mindkét csapattal hiánytalanul és időben megjelentek a Debreceni Nagyerdő versenyhelyszínén. A kellő bemelegítés majd némi taktikai megbeszélés után:
– Kérdés esetleg még, fiúk …?
– Verseny után kapunk egy fröccsöt, tanár úr?
– Inkább még előtte …! És lelkit …
Így aztán – bár az utolsó pillanatban, de – nem maradt el a mentális felkészítés sem, néhány biztató, bátorító tanács formájában.
Azt kell mondjam, mindkét csapat várakozáson felül teljesített, mert ki-ki a maximumot hozta ki magából, eleget téve a taktikai megbeszélésen hallott egyik nem bonyolult, ám annál ismertebb kívánalomnak: Mindent bele!
Az V. korcsoportos fiúk a végső helyezési számok összeadása alapján a III. helyen végeztek a 4500 m-es távon, akik teljesítményét a VI. korcsoportos nagyok az 5000 m-en még überelték, megérdemelve ezzel a bajnoki aranyat.
A nap végén közösen osztozhattunk az örömben a fiúkkal és Kövesi Tamás igazgató úrral, aki velem együtt vállalta ezen a napon a debreceni utat a siker érdekében.
Végül álljon itt a BSZC püspökladányi „karacsosok” két csapatának névsora, közöttük 7 fő AJKP-s diákkal a fotókon látható sorrendben, balról jobbra:
- kcs.: Kádár Kálmán, Tomka Mózes, Jenei Lajos, (Tomka János), Nagy Patrik, Horváth Márk,
- kcs.: Tomka Boáz, Danku Levente, Veress Arnold, Bodó Tamás, Balogh Imre.
Tomka János – pedagógiai felügyelő, felkészítő
